Gyakran hallunk sikertörténeteket arról, hogy mi mindent elértek emberek azáltal, hogy makacsul kitartottak a céljaik mellett. Sikeresek, boldogok, gazdagok, híresek lettek.
Ugyanakkor sikerkönyvek tucatjaiban olvashatóak olyan történetek is elrettentésképpen, ahol valaki pár lépésre a céltól feladta, mert nem tudta, hogy már csak egyet kellene lépnie és célba ér.

Ilyenkor általában sajnálkozva elmosolyodunk, és és sokszor azt gondoljuk, hogy bezzeg én aztán kitartottam volna. Ugyanakkor ha végiggondoljuk az életünket, számtalan példát láthatunk arra, hogy mi mindent hagytunk abba a felénél, harmadánál, vagy épp pár lépésre a vége előtt, csak azért, mert elbizonytalanodtunk.
Biztos, hogy jó az amit én kitaláltam? Biztos, hogy jó irányba megyek? Súlyos kérdések.

Kitartas_vagy ujratervezes

Aki benne van egy szituációba, sokszor, nem látja a fától az erdőt. Kicsit hátrébb kellene lépni, ami nem is olyan egyszerű, mint ahogy az elsőre látszik.

Általában kétféle embertípus van. Az egyik folyton hezitál:

  • Jó az, amit csinálok?
  • Biztos, hogy nem kellene másképp csinálnom?
  • Nem lehet, hogy mégis a Józskának/Gizinek/Kis Pistának van igaza, amikor azt mondja, hogy…
  • A múltkor is belebuktam, nem kéne már most abbahagyni, mielőtt végképp orra bukok?
  • A másik típus, makacsul megy a céljai felé. Ez persze nem jelenti azt -hiába sugallják egyes könyvek, idézetek-, hogy mindig minden sikerül neki.
    Viszont ők azok a szerencsésnek mondottak akik, ha nem is sikerül elsőre, amit kitaláltak, és elesnek, felkelnek megrázzák magukat, újraterveznek és mennek tovább.
    Vagy az is lehet, hogy nem a szerencsén múlik? Lehet, hogy ez egy stratégia, ami többnyire működik?

    Egy biztos, és ezt kénytelenek vagyunk elfogadni. Senki és semmi sem tökéletes, ezért van a ceruzához is radír.

    Rád inkább a kitartás vagy az újratervezés jellemző?

    Németh Eszter